Valamikor valahol eléred azt a pontot, amikor ott állsz az egyik ajtód előtt és kérdően nézed a kulcsot a zárban. Nem tudod, hogy el forgasd e, vagy csak némán állj tovább és a sivárság eluralja minden egyes porcikádat. A haldokló farkast eteted magadban pedig, éhezik a másik fél is. Nem tudod mitévő légy, gyűjtögeted az érveket, hogy döntened kell, hogy élned kell. Pedig lassan lépkedő zombiként minden sokkal könnyebb és egyszerűbb. Elvárások, kötöttségek, előítéletek és az átkozott értetlen szemek. Élvezed a magányt és mégis falkában élsz. Vajon miért akasztunk saját magunkra terheket az élet adta súlyokon kívül? Miért akarjuk megváltani a világot? Hagyjuk, hogy minden előre megírt forgatókönyv szerint történjen, hogy minden megélt pillanatunkat vadidegenek határozzanak meg. Lassan lépkedünk életünk létráján felfelé, és észre sem vesszük a küldetésünk valódi célját. Miért csak a "jól" bevált ösvényen botladozunk? Talán nem minden út vezet felfelé, talán olykor visszacsúszunk, balra vagy jobbra fordulunk, amit a Mások nem szeretnek, nem kedvelnek, sőt egyenesen gyűlölnek, de itt az idő, hogy megharcoljunk önmagunkért. Nem kell tökéletesnek lenned, nem kell tervszerűen élned, nem kell szürke egér módjára barlangban élned, álmodozva mindarról, amit valójában bármikor megtehetsz...ne éhezz! 2012-12-09
